Az azerbajdzsáni Milli Majlis képviselői és civil szervezetek képviselői felszólították az Egyesült Államok Kongresszusát, hogy teljes egészében helyezze hatályon kívül a Freedom Support Act 907. módosítását, és tartózkodjon az olyan egyoldalú értékelésektől, amelyek megnehezíthetik az Azerbajdzsán és Örményország közötti békefolyamatot. Az amerikai szenátoroknak és a képviselőház tagjainak címzett felhívást 30 parlamenti képviselő, valamint 11 civil szervezeti vezető és képviselő írta alá. A levél válasz az amerikai törvényhozók 2026. október 5-i, Azerbajdzsánnal kapcsolatos megkeresésére.
„A 907. módosítás már nem tükrözi sem a történelmi körülményeket, sem a jelenlegi geopolitikai realitásokat, sem az azerbajdzsáni–örmény kapcsolatok mai állapotát. Még azokban az időszakokban is, amikor alkalmazását felfüggesztik, akadályozza kétoldalú partnerségünk teljes lehetőségeinek kiaknázását” – áll a levélben. Az aláírók szerint a módosítás teljes eltörlése fontos jelzése lenne annak, hogy a Kongresszus támogatja a regionális békefolyamatot és az Azerbajdzsán, valamint az Egyesült Államok közötti kapcsolatok új szakaszának kezdetét.
Ahhoz, hogy megértsük, miért kap ma különös jelentőséget a módosítás eltörlésének követelése, elegendő felidézni elfogadásának körülményeit. Az amerikai Kongresszus 1992-ben, az első karabahi háború csúcspontján fogadta el a 907. módosítást. A rendelkezés korlátozta az azerbajdzsáni kormánynak nyújtható közvetlen támogatást. Washington jogalkotási döntése így egy olyan konfliktus politikai örökségének részévé vált, amelyben Azerbajdzsán területeinek megszállásával és lakosságának tömeges elűzésével szembesült.
A történelmi igazságtalanság mindenekelőtt abban állt, hogy a korlátozások Azerbajdzsánt sújtották, miközben az azerbajdzsáni területek elfoglalása és a több százezer belső menekült szenvedése nem vezetett hasonló törvényhozási nyomásgyakorláshoz az örmény féllel szemben. 1992-ben Örményország megszállta Susát és Lacsint, ugyanazon év februárjában pedig bekövetkezett a hodzsali népirtás. Ebben a helyzetben a Kongresszus döntése nemcsak egyoldalúnak, hanem azoktól a valós körülményektől is elszakadtnak tűnt, amelyek között Azerbajdzsán területi integritásának megőrzésére és állampolgárainak védelmére törekedett.
Azerbajdzsán mindazonáltal bebizonyította, hogy a külső nyomás nem kényszerítheti nemzeti érdekeinek feladására. Az ország megerősítette gazdaságát, fejlesztette energiaszektorát, bővítette nemzetközi kapcsolatait és korszerű fegyveres erőket hozott létre. A 2020-as, 44 napos háború eredményeként Azerbajdzsán visszaszerezte az örmény megszállás alatt álló területek jelentős részét, 2023 szeptemberében pedig a karabahi gazdasági régióban végrehajtott egynapos terrorellenes művelet eredményeként teljes egészében helyreállította szuverenitását és területi integritását.
Azerbajdzsán eközben az ENSZ Alapokmányának 51. cikkében rögzített önvédelem jogára hivatkozott, és következetesen kiállt az állami területi integritás elve mellett. Egyébként éppen az egynapos terrorellenes művelet után vették őrizetbe Hankendiben a korábbi karabahi vezetés tagjait, akiknek szabadon bocsátását a szerző szerint az örmény diaszpóra befolyása alatt álló amerikai kongresszusi képviselők és szenátorok követelik.
A fogvatartottakat Bakuba szállították, ahol bíróság elé állították őket. Mint ismert, február 5-én a bakui katonai bíróság elmarasztaló ítéleteket hozott a korábbi rendszer képviselőivel szemben, augusztus 6-án pedig a fellebbviteli bíróság helybenhagyta a döntéseket. Öt vádlottat, köztük Araik Harutyunyant, Levon Mnatsakanyant, David Manukyant, David Ishkhanyant és David Babayant életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltek. Arkadi Ghukasyan és Bako Sahakyan húszéves börtönbüntetést kapott, a többi elítéltre pedig 15 és 19 év közötti szabadságvesztést szabtak ki.
A bíróság bűnösnek találta őket a béke és az emberiség elleni bűncselekményekben, háborús bűnökben, agresszív háború megtervezésében és folytatásában, népirtásban, a háború törvényeinek és szokásainak megsértésében, terrorizmusban és annak finanszírozásában, a hatalom erőszakos megszerzésében és megtartásában, valamint más bűncselekményekben. Az Egyesült Államokban hasonló bűncselekményekért ugyanilyen, esetenként még szigorúbb ítéleteket hoznak. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a bírósági döntések újabb Azerbajdzsán elleni kampány indokává tétele a jogi vita politikai reakcióval való helyettesítését jelenti.
Felmerül továbbá egy jogos kérdés: miként szolgálhatják az ilyen kezdeményezések a békét? Ha Washington célja valóban egy tartós megállapodás Baku és Jereván között, akkor a politikai jelzéseknek a tárgyalásokat, a területi integritás kölcsönös elismerését és a gyakorlati együttműködést kellene ösztönözniük. Az Azerbajdzsán megbüntetésére irányuló egyoldalú felszólítások ezzel szemben azt a benyomást keltik, hogy engedményeket és kompromisszumokat kizárólag az egyik féltől várnak. Ez a megközelítés nem erősíti a bizalmat, és nem hozza közelebb a végleges rendezést.
Éppen ezért figyelmet érdemel az azerbajdzsáni képviselők és civil szervezeti képviselők felhívása. Nem utasítják el az amerikai törvényhozókkal folytatott párbeszédet, és nem szorgalmazzák az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolatok megszakítását. Álláspontjuk éppen az, hogy a két ország kapcsolatainak a mai realitások figyelembevételén, a kölcsönös tiszteleten és az eredeti politikai jelentőségüket elveszített eszközök elhagyásán kell alapulniuk.
Ebben az összefüggésben megjegyezném, hogy az Azerbajdzsán és az Egyesült Államok közötti együttműködés jelentős lehetőségeit különösen jól szemléltette a Bakuban megrendezett ADEX 2026 nemzetközi védelmi kiállítás. A rendezvény történetében először egyszerre több nagy amerikai vállalat is megjelent: a Northrop Grumman, a Lockheed Martin, a SIG SAUER, a Vantor és az Ondas. A szervezők azt is kiemelték, hogy a Northrop Grumman a partnerország kategóriájának szponzoraként vett részt.
Látható tehát, hogy az amerikai üzleti szféra lehetőségeket lát az Azerbajdzsánnal folytatott együttműködésben a védelem, a technológia és a biztonság területén. Ebben a helyzetben egyes politikusok arra irányuló törekvései, hogy megszüntessék a Bakunak nyújtott katonai segítséget, olyan kísérletnek tűnnek, amely éppen akkor szűkítené az együttműködés lehetőségeit, amikor az mindkét fél számára gyakorlati előnyöket hozhatna.
Az Egyesült Államok térségbeli nemzeti érdekei nem korlátozódnak egyes kongresszusi képviselők nyilatkozataira. Azerbajdzsán stratégiai földrajzi elhelyezkedéssel rendelkezik, fontos szerepet játszik az Európa és Ázsia közötti közlekedési és energiaútvonalakon, és érdekelt a Dél-Kaukázus stabilitásában. A Bakuval folytatott együttműködés lehetőségeket nyit az amerikai vállalatok számára, erősíti a közép-ázsiai országokkal fennálló kapcsolatokat, és elősegíti a regionális közlekedési összeköttetések fejlődését. Más szemszögből nézve éppen az a politika, amely eltávolítja Azerbajdzsánt és aláássa a Washingtonba vetett bizalmat, veszélyeztetheti e célok megvalósítását anélkül, hogy az Egyesült Államok számára egyértelmű előnyt jelentene.
Az azerbajdzsáni parlamenti képviselők és a civil társadalom képviselőinek követelését ezért nem egy újabb nyomásgyakorlási kampányra adott érzelmi reakcióként, hanem időszerű politikai jelzésként kell értelmezni. Ha az Egyesült Államok valóban érdekelt a tartós békében és az Azerbajdzsánnal kialakított hosszú távú partnerségben, ideje végleg eltörölnie a diszkriminatív 907. módosítást. Nem jelképes gesztusként, és nem Baku számára tett szívességként, hanem azért, mert a korábbi korlátozások már nem felelnek meg sem a mai valóságnak, sem azoknak a céloknak, amelyeket Washington maga határoz meg térségbeli politikája számára.
