Az APA Trend szerkesztőségébe egy különleges ember érkezett – a híres festő, Ashraf Heybatov, aki már majdnem 30 éve Németországban él, de lelkében és munkájában továbbra is a Hazájában marad. Művészete nem csupán festészet. Ez a kultúrák párbeszéde, híd Kelet és Nyugat között, és mindenekelőtt Azerbajdzsán vizuális himnusza. Meghívtuk az ecset mesterét egy beszélgetésre – az otthontól távoli életről, a hazatérésekről, a művész magasrendű kötelességéről, és arról, hogy miért tartja magát még mindig megvalósulatlannak.
Ashraf Heybatov Azerbajdzsán népművésze, az UNESCO Képzőművészek Szövetségének tagja, az Orosz Művészeti Akadémia és a Német Művészeti Egyesület tagja, a „Béke nagykövete” nemzetközi diplomával kitüntetett alkotó. Ő volt az első azerbajdzsáni művész, akinek képeit a genfi ENSZ-palotában, Románia elnöki palotájában, a NATO központjában, a jordán király palotájában, a luxemburgi herceg rezidenciáján, a Vatikán kancelláriáján, valamint Málta ismert művészeti szalonjaiban állították ki. Sokoldalú munkáit érdeklődéssel fogadták Azerbajdzsánban, Oroszországban, Franciaországban, Spanyolországban, Olaszországban, Izraelben, Indiában, Egyiptomban, Törökországban, Németországban, Svédországban, Belgiumban, Máltán és más országokban.
– Ashraf mester, már sok éve Németországban él és dolgozik. Mit jelent a külföldön élő azerbajdzsáninak és művésznek lenni?
– Ez mindenekelőtt nagy felelősséget jelent, amikor az ember népe kultúráját hordozza magában. Egy olyan vidéket képviselek, amelyet költők, zene és építészet énekeltek meg, és mint művész kötelességem méltón képviselni mindezt. Ahhoz, hogy a Hazáról meséljek, mérhetetlenül szeretnem kell azt. Csak így válik a festészet őszinte propagandává történelmünkről és lelki gazdagságunkról.
– Évente visszatér Azerbajdzsánba. Mit jelent Önnek ez a hazatérés?
– Ez a hazai levegő belélegzése, szó szerint – tápláló, lelki és genetikai értelemben is, amikor itt feltöltődöm energiával új művek létrehozásához. Olyan vagyok, mint egy zeneszerző, aki szimfóniát ír a Hazáról, csak nálam a hangjegyek helyett színek vannak. Palettám a mugham, Karabah, az azerbajdzsáni nők, és természetesen a Kaszpi-tenger. Shuvelanban lévő nyaralómban körülbelül száz tengeri tanulmányom van. Ez az a világ, amelyben élek, és amelyet igyekszem átadni vásznaimon.
– Körülbelül harminc éve Németországban él. Mi változott meg világlátásában ez idő alatt?
– Mindenekelőtt a látóhatár bővült. Mindenkinek, akinek lehetősége van, ajánlom, hogy legalább egy időre éljen külföldön, hogy magába szívja az európai kultúrát, saját szemével lássa az ősi építészetet, részt vegyen a klasszikus zene világhírű mestereinek koncertjein. Európában nagyon szép, mondhatni költői helyek vannak. És mindezt megismerve, az embernek még jobban kell szeretnie és értékelnie szülőföldjét. Annak ellenére, hogy régóta külföldön élek, ott mindig idegen maradok, de itt – mindig otthon vagyok. Azerbajdzsánban olyan vagyok, mint hal a vízben. Minden hazatérésemkor igyekszem megosztani művészetemet és tudásomat a fiatalokkal. Ezúttal bemutattam a „Doğma Qala” című kiállítást, amelyet az „İçərişəhər” Állami Történelmi-Építészeti Rezervátum Igazgatóságának támogatásával szerveztünk. A tárlaton több mint huszonöt festményt mutattunk be, amelyek mindegyike szülőfalumnak, Galának van szentelve – annak a helynek, ahol születtem és ihletet merítettem. Vásznaimon keresztül igyekeztem átadni Abşeron élő leheletét, a természetet, a tájakat és az egyedülálló nemzeti szellemet. Az esemény keretében mesterkurzust is tartottam fiatal művészeknek, megosztva tapasztalataimat és szakmai fogásaimat. Emellett tartottam egy mesterkurzust Lankaranban is, és ez már a tizedik régió az országban, ahol kezdeményezésemmel fellépek a tudás átadásáért a fiataloknak.
– Gyakran mondják, hogy azok az emberek, akik bizonyos körülmények miatt elszakadtak szülőföldjüktől, jobban értékelik és szeretik azokat a dolgokat, amelyek számunkra hétköznapinak tűnnek, valójában azonban csodálatosak.
– Példát hozok az életemből. 1998-ban jelentős találkozóm volt a nagy vezetővel, Heydar Aliyevvvel Bonnban, amely az államfő diaszpórával való találkozója keretében zajlott. A találkozón jelen volt Azerbajdzsán németországi nagykövete, Huseynaga Sadygov is. És akkor Heydar Aliyev szenvedélyes beszédet mondott, amelyben elhangzott szavai: „Soha ne feledjétek a Hazát!” – mint egy eskü. Akkoriban alapítottam meg a „Bakinec” társaságot. És a mai napig hiszem: minden azerbajdzsáninak, bárhol is éljen, hazája nagykövetének kell lennie – tetteiben, művészetében, cselekedeteiben…
– Óriási része munkásságának Azerbajdzsán szolgálatában a legmagasabb szavakat érdemli. Min dolgozik jelenleg?
– A modern világban információs háború zajlik különböző frontokon. Különösen az örmények aktívan terjesztik Európában a Törökországban állítólagosan történt „népirtás” kérdését, nyílt hazugságokat terjesztve. Bár felajánlották nekik az archívumok megnyitását, ezt elutasítják. Természetesen az örmény propaganda Azerbajdzsán ellen is irányul. Németországban élek, és világosan látom, hogyan hamisítja meg aktívan az örmény propaganda a történelmi igazságot. Mindez bennem felháborodás viharát váltja ki. Jelentősen meg kell erősítenünk propagandánkat az információs térben. Jelenleg anyagokat gyűjtök az azerbajdzsáni nép ellen 1918 márciusában elkövetett népirtásról. Ezek alapján festménysorozat készül, amelyet először Bakuban, majd Berlinben és más európai városokban mutatunk be. Ez az én kötelességem azerbajdzsáni művészként – elmondani a világnak az igazságot!
– Számos interjút adott és számos kérdésre válaszolt. De talán van egy kérdés, amelyet még soha nem hallott, pedig nagyon szeretné… Képzeljük el, hogy Ön újságíró. Milyen kérdést tenne fel Ashraf Heybatovnak? És mit válaszolna a művész?
– Egy napon, amikor a híres mexikói festőt, grafikust és monumentális művészt, José David Alfaro Siqueirost megkérdezték, miről álmodik, a mester így válaszolt: „Arról álmodom, hogy más bolygókon készítsek freskókat.” Nekem nincs ilyen planetáris gondolkodásom, mint neki, és nincs olyan szavam, hogy „álmodom”, hanem olyan, hogy „tervezem”. Nagyon szeretnék egy nagyszabású, sokalakos történelmi pannót készíteni a „Azerbajdzsán – tegnap, ma és holnap” témában. És milyen kérdést tenne fel Ashraf Heybatovnak? Elégedett-e a művész munkásságával? Válasz – nem! Mert megvalósulatlannak tartom magam, művészi potenciálom sajnos a sok országban tartott nagy kiállítások ellenére is nagyrészt kiaknázatlan marad. Ahogy Arkhimédész mondta: „Adj nekem egy elég hosszú kart és egy támaszpontot, és kifordítom sarkaiból a világot.” Készen állok grandiózus művek létrehozására Azerbajdzsánról a türk világ kontextusában! Van egy nagy festménysorozatom, amely a türk világnak van szentelve, a Turán témája számomra aktuális, külföldön rendezek kiállításokat, de sajnos még mindig nem vagyok elégedett munkásságommal.
– A következő évben jubileuma lesz – 75 éves! Ez sok vagy kevés…?
– Ez nem sok és nem kevés… Erre az eseményre nagy kiállítást készítek elő, és nehéz munka vár rám – ki kell választani a több száz festmény közül a bemutatásra kerülő darabokat. Gyakran kérdezik tőlem, hogyan lehet ennyi festményem, és én azt válaszolom: így van, mert nem tudom eladni a munkáimat, nem vagyok kereskedelmi művész. Több ezer munkám van! És még valami – a legfontosabb! Nagyon szeretném, ha létrejönne egy ház-múzeum Bakuban, ahol nemcsak festményeimet állítanák ki. Sok év alatt nagyon gazdag antik gyűjteményem gyűlt össze, amelyet az államnak szeretnék adományozni. Ez a Nemzeti Kultúrák Múzeuma lesz…
– Nagyon nemes tett! Köszönjük a kellemes beszélgetést.
Utóirat: Amikor búcsúztunk Ashraf Heybatovtól, hozzátette: „Nem festményeket festek. Azerbajdzsánt festem. Minden ecsetvonás emlék, minden szín érzés, minden téma a Haza.”
És abban a pillanatban minden világossá vált: az igazi művész számára a Haza nemcsak a szívben, hanem a vásznon is ott van. Azerbajdzsán vizuális himnusza!
