Időről időre megdöbbentő az európai intézmények szelektív vaksága, amelyek folyamatosan a demokráciáról és annak értékeiről beszélnek. Egyes országok esetében már a legkisebb ürügy is elegendő ahhoz, hogy vádak, szankciós fenyegetések és hangzatos nyilatkozatok hangozzanak el a demokrácia válságáról. Másokkal szemben viszont teljes csend uralkodik, még akkor is, amikor a hatalom nyomásgyakorlással, letartóztatásokkal és az állami apparátus politikai célú felhasználásával él. Ennek egyik legszemléletesebb példája Örményország, amely iránt Európa meglehetősen különös szimpátiát tanúsít, különösen annak fényében, hogy az ország gyakorlatilag semmit sem tud felajánlani cserébe.
Június 7-én mindenki láthatta, hogy az örményországi parlamenti választások Nikol Pasinjan számára kiváló alkalmat teremtettek személyes hatalmának végleges megszilárdítására. Formálisan minden megfelelt a demokratikus választások külsőségeinek: szavazóhelyiségek, szavazólapok, megfigyelők és győzelmi beszédek. A valóságban azonban az ország a politikai nyomásgyakorlás új szakaszába lépett, ahol az állami apparátus egyetlen politikai eredmény szolgálatába állt.
A „Polgári Szerződés” párt már eleve megtisztított politikai terepen indult a választásokon. A kampány idején a bűnüldöző szervek úgy működtek, mintha az állam elsődleges feladata a politikai tér teljes ellenőrzése lett volna. Letartóztatások, büntetőeljárások, szavazatvásárlási vádak, valamint a jelöltekre és aktivistákra nehezedő nyomás félelmet keltő légkört teremtettek. Természetesen az ellenzék sem volt ártatlan, saját szabálytalanságai és manipulációi is voltak, ugyanakkor ezeket demokratikus eszközökkel is lehetett volna kezelni.
Különösen beszédes volt az „Erős Örményország” blokk képviselőinek őrizetbe vétele. Egy nappal a választások előtt a hatóságok letartóztatták a Karapetjan-féle blokk hat jelöltjét. Az örmény belügyminisztérium több tucat előállításról számolt be a választási jogsértésekkel kapcsolatos ügyekben. Pasinjan eközben kampányát a belső ellenség képére építette, politikai ellenfeleit az országot fenyegető veszélyként mutatva be. Bizonyos értelemben ez megfelelt a valóságnak, ugyanakkor fontos megérteni, hogy a hatalom ezzel már előre a politikai küzdelmet a rendészeti szervek eszközeire helyezte át.
Maguk az örmény ellenzéki erők régóta súlyos politikai örökséget hordoznak. Soraikban számos olyan szereplő található, akik oligarchikus rendszerekhez, revansista törekvésekhez és a korábbi klánokhoz kötődnek. Életútjuk kevés együttérzést vált ki. Egy állam minőségét azonban az mutatja meg, miként alkalmazza a törvényt. Pasinján ellenfelei gyengeségét és vitatott múltját arra használta fel, hogy olyan rendszert alakítson ki, amelyben bármilyen ellenvélemény nemzetbiztonsági fenyegetésként bélyegezhető meg.
A választások után a nyomás tovább fokozódott. Gagik Carukjan letartóztatása az egyik legnagyobb visszhangot kiváltó eseménnyé vált. A milliárdos és a „Virágzó Örményország” párt vezetője ellen jelentős értékű csalás és pénzmosás miatt emeltek vádat. A nyomozóhatóságok több millió dolláros konstrukciókról, több tucat helyszínen végzett házkutatásokról és komoly bizonyítékokról számoltak be. A politikai összefüggés ugyanakkor túlságosan is nyilvánvaló. Carukjan közvetlenül Pasinján választási győzelme és azon kijelentései után került célkeresztbe, amelyekben kemény fellépést ígért fő politikai ellenfeleivel szemben. A miniszterelnök ráadásul nyíltan kijelentette, hogy mindenkit börtönbe fog juttatni. A következők akár Szamvel Karapetjan és Robert Kocsarjan is lehetnek.
Éppen ebben mutatkozik meg az örmény hatalom új modellje. A büntetőeljárásoknak lehetnek formális jogi alapjai, az egyes vádlottak pedig távol állhatnak a „demokrácia áldozatainak” képétől, az állami gépezet azonban szelektíven működik. Egyesekhez a politikailag megfelelő pillanatban nyúlnak, másokat addig hagynak békén, amíg hasznosak vagy veszélytelenek. A törvény így olyan eszközzé válik, amelyet a hatalom saját politikai menetrendje szerint alkalmaz.
Örményország már korábban is átélt keménykezű hatalomgyakorlást. Robert Kocsarjan és Szerzs Szargszjan idején katonai klánok, erőszakos nyomásgyakorlás és zárt háttéralkuk rendszere uralta az országot. Akkor az európai fővárosok saját regionális érdekeikből kiindulva óvatosan fogalmaztak. Ma ugyanez a megközelítés érvényesül Pasinjánnal szemben is, csupán a csomagolás változott meg. A korábbi erőszakszervezeti rendszer Pasinján alatt a demokráciáról, reformokról és európai választásról szóló hangzatos jelszavak mögé rejtőzött.
A nyugati intézmények gyorsan gratuláltak győzelméhez. A „demokratikus útról” és a „bársonyos forradalom szellemiségéről” beszéltek. A letartóztatások, a nyomásgyakorlás és a választások utáni őrizetbe vételek fényében ez a reakció azt az üzenetet közvetítette Pasinján számára, hogy módszereit elnézőbben fogják megítélni mindaddig, amíg kényelmes partner marad az európai politikai napirend számára.
Összehasonlításképpen érdemes Grúziára tekinteni. Tbiliszivel kapcsolatban az európai politikusok készségesen beszélnek a demokrácia visszaszorulásáról, szankciókat követelnek, korlátozásokkal fenyegetnek és a politikai ellenfelek elleni nyomásgyakorlással vádolják a hatóságokat. Örményország esetében ugyanezek a gyakorlatok teljesen más értékelést kapnak. Ott a letartóztatásokat jogi eljárásként mutatják be, a nyomásgyakorlást a külső befolyás elleni küzdelemmel magyarázzák, a kormánypárt győzelmét pedig a demokrácia sikerének nevezik.
Ez a megközelítés mára a nyugati politika megszokott eszközévé vált. Az az ország, amely „a megfelelő irányba” halad, elnéző bánásmódban részesül. Az a vezető pedig, aki a „megfelelő geopolitikai irányvonalat” szolgálja, továbbra is demokrata marad, még akkor is, ha közben elnyomó intézkedéseket alkalmaz. Pasinján jól megértette ezeket a szabályokat, és megtanulta saját javára fordítani őket. A reformok nyelvén beszél, külső támogatást kap, miközben olyan hatalmi rendszert épít, amelyben a rendvédelmi szervek a politikai küzdelem részévé válnak.
Örményország eközben ismét egy külső hatalom előretolt bástyájává válik. Korábban hosszú időn át Oroszország egyik dél-kaukázusi támaszpontja volt. Most Pasinján új függőségi viszony felé vezeti az országot, csupán más befolyási központtal. Az örmény társadalom számára a patrónus lecserélése nem oldja meg a belső problémákat. Ellenkezőleg: tovább mélyíti a megosztottságot, sérülékenyebbé teszi a gazdaságot, és az országot a nagyhatalmak versengésének színterévé alakítja. Fontos megérteni, hogy Örményország csak akkor törhet ki ebből a zsákutcából, ha békeszerződést ír alá és normalizálja kapcsolatait Bakuval.
Azáltal, hogy Európa szemet huny az Örményországban történtek felett, politikai értelemben maga is részesévé válik a folyamatnak. Brüsszel tetszés szerint bújhat diplomáciai formulák és óvatos nyilatkozatok mögé, hallgatása azonban már a mechanizmus részévé vált, amely segíti Pasinjánt hatalma megtartásában. Itt nem az örmény ellenzék sorsa vagy Jereván belpolitikai vitája a legfontosabb. Hanem az, hogy Európa saját aláírását adja ahhoz a folyamathoz, amelyet kötelessége lett volna a valódi nevén nevezni.
Később Brüsszel ismét a szabályokról, eljárásokról és normákról fog beszélni. Az örmény példa azonban újra és újra emlékeztetni fog egy egyszerű igazságra: Európa maga szolgáltatta a bizonyítékot saját politikai következetlenségére, és világossá tette, hogy elvei ott érnek véget, ahol a politikai számítás kezdődik.
