Örmény propagandisták azt állítják, hogy bizonyos tárgyak — például az elfoglalt azerbajdzsáni városok és falvak hamis örmény neveivel ellátott táblák, vagy az elfogláló örmény hadsereg katonáit és tisztjeit megörökítő khacskarok (kőkeresztek) — „keresztény örökségnek” tekintendők. De komolyan elhiszi bárki, hogy Azerbajdzsánnak meg kellene őriznie és tiszteletben tartania egy ilyen „örökséget”?
Ezt a gondolatot fogalmazza meg Fuad Akhundov politikai elemző az olasz online platformon, az Informazione Cattolica-n megjelent cikkében.
A Trend az írás angol nyelvű fordítását osztja meg:
Nagy érdeklődéssel olvastam a Római Örmény Tanács képviselője, Mariam Ter-Ovannisian levelét az Önök tiszteletre méltó lapjában. Ter-Ovannisian asszony Azerbajdzsán Szentszéki nagykövetét, Ilgar Mukhtarovot vádolja „a történelem elferdítésével.” Sajnos több hibát is elkövet az érveiben.
A modern Örményország kialakulása történelmileg az azerbajdzsáni területen mélyen tragikus folyamat — ehhez hasonló máshol, különösen a 20. században nem történt.
Ezt az ember által előidézett tragédiát közvetlenül azután indította el Oroszország, hogy 1828-ban 100 000 örményt telepített át a Kadzsar Iránból és az Oszmán Birodalomból a régióba (Glinka, S., Description of the Resettlement of the Adderbidjan Armenians into the Borders of Russia, Moszkva, 1831, 108., 114. o.). Ez a fordulópontot jelentő történelmi esemény, amely átalakította a régiót, olyasmi, amit az örmények gyakran nem szívesen ismernek el.
A korszak európai térképein a Dél-Kaukázus Grúziával és tíz azerbajdzsáni kánsággal van ábrázolva, amelyeket gyakran együttesen „Azerbajdzsánként” jelölnek (például a 18. századi német kartográfus, Georg Matthäus Seutter térképei). Örményországról nem esik szó — ezt Ön is meggyőződhet róla maga.
Ahhoz, hogy megértsük azt a tragédiát, amely az örmények 1828-as letelepítése után következett be ezeken a területeken, elég csak megnézni, hogyan változott meg az Eriván kánság építészeti arculata — amely 1918-ban Örményországgá vált.
Hasonlítsuk például Örményország fővárosa, Jereván mai központi terét azzal a pontos ábrázolással, amely 1827-ben (amikor az orosz csapatok megérkeztek) készült a „Az Eriván erőd elfoglalása” című festményen, amelyet a neves orosz hadművész, Franz Roubaud alkotott.
https://roubaud.ru/sdacha-kreposti-erivani-1-oktyabrya-1827-goda.
Nézze meg alaposan ezt a festményt! Vajon hasonlít ez egy keresztény örményországi látványra? Az ábrázolt Eriván-erődöt 1511-ben az azerbajdzsáni uralkodó, Revangulu kán építtette, és tiszteletére „Irevan”-nak nevezték el. Így nézett ki évszázadokon át az egész Eriván kánság — a mai Örményország területe. Ez az építészet a tipikus azerbajdzsáni (muszlim) kánság stílusát tükrözte, amelyet később erőszakkal elpusztítottak, hogy teljesen ellentétes stílusú örmény (keresztény) építészetté alakítsák át. Hogyan történhetett meg, hogy a történelmi központot, egy középkori erődöt még 1965-ben is lerombolták buldózerekkel? Így tüntették el az azerbajdzsáni kultúra nyomait.
Ugyanekkor az azerbajdzsáni lakosságot kiűzték és népirtásnak vetették alá. A neves örmény tudós, Zaven Korkodyan szerint mindössze két év alatt, 1918 és 1920 között, 130 000 azerbajdzsánt öltek meg, és 240 000-et űztek el. Ennek eredményeként a 1916-ban ott élő 373 582 azerbajdzsániból 1920-ra csak 10 000 maradt. Ez azt jelenti, hogy az azerbajdzsáni lakosság 98%-át megölték vagy elűzték. Ezt a népirtást nemcsak Korkodyan dokumentálta, hanem az akkori szovjet újságíró, Anait Lalayan is (Z. Korkodyan, A Szovjet Örményország népessége 1831-től 1931-ig, örmény nyelven, Jereván, 1932, 186. o.; A.A. Lalayan, A Dashnaktsutyun párt ellenforradalmi szerepe, Történelmi jegyzetek, szerk. akadémikus B.D. Grekov, 2. kötet, a Szovjet Tudományos Akadémia kiadása, 1938, 100–104. o.).
Nehéz elképzelni, hogy Levon Ter-Petrosyan örmény elnök — akit a Nyugat tisztel — személyesen gratulált az örmény népnek az azerbajdzsánok kiűzéséhez, és ezt az eseményt az örmények „évszázados álmának” nevezte. Ennek következtében Örményország a régió egyetlen etnikailag egynemű országa lett, körülvéve négy soknemzetiségű államtól — Azerbajdzsántól, Grúziától, Iránnal és Törökországgal.
Eközben Sztálin és utódai parancsára az összes azerbajdzsáni toponímia és hidrográfiai név — mintegy 2000 név — átnevezésre került örmény megfelelőkkel. Erről a Nagy Szovjet Enciklopédia is beszámol, ahol a történelmi azerbajdzsáni nevek és Sztálin átnevezési rendeleteinek dátumai zárójelben szerepelnek a jelenlegi örmény nevek mellett.
https://www.booksite.ru/fulltext/1/001/008/100/487.htm
https://www.booksite.ru/fulltext/1/001/008/105/324.htm
A világon nincs más olyan ország, amely a 20. században ilyen drámai átalakuláson ment volna keresztül építészeti, etnikai és földrajzi identitását tekintve.
Érdekes, hogy Mariam Ter-Ovannisian azzal kezdi, hogy megkérdőjelezi, vajon létezik-e egyáltalán keresztény örökség Azerbajdzsánban – arra hivatkozva, hogy véleménye szerint Azerbajdzsán állama csak 1918-ban alakult meg. Az azonban nem világos, milyen bizonyítékokra alapozza ezt az állítást. A mai Azerbajdzsán területén az államiság hagyománya legalább az i.e. 3. évezredig nyúlik vissza. Régészek és történészek egyértelműen dokumentálták a régió kulturális és nyelvi folytonosságát. Maga az „Azerbajdzsán” név is ismert volt már az újkor korai évszázadaiban.
Valójában, ami először jelent meg a Dél-Kaukázusban 1918-ban, nem egyzeri vagy grúz állam volt — melyeket már régóta ismertek az európai térképeken —, hanem egy örmény állam. Bár korábban léteztek örmény államok, egyike sem volt a Kaukázus térségében. Az ókorban örmény királyságok léteztek, de távol a mai Örményországtól. Egy nemrégiben tartott konferencián bemutattam egy vatikáni épület mennyezeti freskóját, mely évszázadokkal ezelőtt készült, és azt ábrázolja, hogy az akkori Örményország távol volt Jerevántól és a Dél-Kaukázustól. Az úgynevezett Örmény Köztársaság területén az örmény tömeges betelepülés csak a 1828-as türkmencsaji békeszerződés után kezdődött meg.
Fontos megjegyezni azt is, hogy amint 1918-ban megjelentek a három független köztársaság, Örményország területi igényeket támasztott mindkét szomszédja, Grúzia (Akhalkalaki és Borcsali), mind Azerbajdzsán (Karabah és Nahicsivan) ellen, és katonai agressziót indított. Örményország ma is ősi albániai templomokat követel Azerbajdzsán területén, valamint ősi grúz templomokat Grúziában, mint örmény örökséget. Feszült területi vita zajlik Grúziával, de ott Örményország kerüli az eszkalációt – ellentétben Azerbajdzsánnal, ahol a konfliktust keresztények és muszlimok közötti összecsapásként állítja be, ami sajnálatos módon néha el is terjed. Ez a narratíva Grúziával, egy másik keresztény országgal nem működik, és Jereván is tisztában van ezzel.
Ezen összefüggések fényében nem meglepő, hogy Örményország azzal vádolja Azerbajdzsánt, hogy „lerombolja a keresztény örökséget”. De tisztázzuk: a levél szerzője soha nem határozza meg, milyen „örökségről” van szó. Azerbajdzsán soha – soha – nem pusztított el szándékosan templomokat vagy kolostorokat a területén. Egyetlen kivétel volt a szovjet korszak, amikor az SZKP állami ateista kampánya mecsetek, templomok és zsinagógák egyaránt elpusztításához vezetett. Sajnos az örmény propaganda gyakran keresztény örökségként tüntet fel olyan dolgokat, mint a megszállt azerbajdzsáni falvak kitalált örmény neveit tartalmazó táblák vagy az örmény megszálló hadsereg katonáit megörökítő kachkarok (keresztkövek). Vajon Azerbajdzsántól elvárható ezek megőrzése?
Egy másik példa: 1992-ben Örményország megszállta az azerbajdzsáni Lacin városát. Az egész lakosságot erőszakkal elűzték. 1996-ban az örmény erők egy templomot építettek az Ibragimov család lerombolt házának helyén – a ház köveiből. Ez az a „örökség”, amit Azerbajdzsánnak meg kellene védenie?
A legfontosabb, hogy a határok és a területi integritás tiszteletben tartása alapvető. Amikor a Szovjetunió felbomlott, Örményországot és Azerbajdzsánt 1991-es határaikon belül ismerték el. Azerbajdzsán esetében ezek a határok Karabahot is magukban foglalják. Ez azt jelenti, hogy Örményország jelenléte Karabahban agresszió és megszállás volt. Az elfoglalás alatt épített bármilyen építmény illegális, és definíció szerint nem tekinthető „kulturális örökségnek”.
Ne feledjük azt sem, hogy Azerbajdzsán területének 20%-a évtizedeken át örmény megszállás alatt állt. Ebben az időszakban csaknem egymillió azerbajdzsáni polgár esett áldozatul vagy kényszerült elmenekülni otthonából. Mintegy 10 000 négyzetkilométer – nagyjából Libanon vagy négy Luxemburg méretének megfelelő terület – vált teljesen elpusztítottá. Elég csak megnézni, mi maradt Agdam városából. Az elfoglalt Karabah a modern történelem egyik legsúlyosabb urbicídiumának helyszíne lett. Szinte mindent leromboltak: a 67 mecsetből 64-et, lakóépületeket, iskolákat, kórházakat, múzeumokat, galériákat – még temetőket és mauzóleumokat is.
Senki sem kért bocsánatot. Senkit nem vontak felelősségre. A világ félrenézett. És most Azerbajdzsánt kritizálják azért, mert nem őrzi meg a megszállt városokban található kitalált örmény neveket tartalmazó táblákat?
Mindezek fényében több mint cinikus az örmény oldalról érkező erkölcsi prédikáció a kulturális örökség megőrzéséről. Ami Ter-Ovannisian asszonyt illeti, tisztelettel javasoljuk, hogy vegye újra át a nemzetközi humanitárius jog alapelveit.
